A tájfotózás alapjaiban változott meg a modern korban a technológia fejlődésnek köszönhetően. Ennek jópár aspektusa van. Mi egyről fogunk beszélni kicsit részletesebben.
Néhány péda:
– modern kameráinkkal előre láthatjuk a képet, mielőtt még elkészítettük volna
– azonnal láthatjuk, ha hibáztunk és csinálhatunk egy jobb képet
– bármennyi képet csinálhatunk, nem fog kifogyni a film…
– digitálisan tudjuk tárolni a képeinket
– ez miatt szinte korlátok nélkül képesek vagyunk szerkeszteni fotóinkat, ezzel sokkal nagyobb teret adva a kreativitásunknak, egyéniségünknek.
– Több fotóval is tudunk dolgozni. Ezekkel a kompozit fotókkal pedig olyan képeket hozhatunk létre, amire a fotózás történelmében nem volt lehetőség korábban.
Amiről most fogunk beszélni az viszont abból adódik, hogy hogyan használjuk és osztjuk meg képeinket másokkal. Kezdjük egy kis történelemmel.
– 1826 – Első ismert fotó (Joseph Nicéphore Niépce) – 8 órás expozíció
– 1861 – Első színes kép (James Clerk Maxwell)
Láthatjátok, hogy milyen messzire nyúlik vissza a fotózás. Ez miatt nem csoda, hogy majd 200 év alatt néhány dologhoz már sejt szinten ragaszkodunk. Nyilván való okokból a tájakat próbáljuk egy fekvő képen bemutatni. Hiszen ilyen formán tudunk többet mutatni a tájból. Ez annyira elfogadott és elterjedt nézet lett az idők során, hogy függetlenül a kép témájától a fekvő kép formátumot tájképnek, az állót pedig portrének nevezzük. Azaz „landscape format” és „portrait format”, ahogy egy angol mondaná. Ha megnézed sok nyomtató szoftvere is így nevezi ezeket a mai napig.
NÉZD MEG A VIDEÓT IS, HA MÉG NEM LÁTTAD!
Csak hogy ez már sok éve nem állja meg a helyét. De mi változott?
Az okos telefonok elterjedése és a közösségi oldalak miatt a tartalom fogyasztásunk és szokásink megváltoztak. Régen a képeket kinyomtattuk és albumokba raktuk. Vagy éppen a falra, esetleg újságokban használták fel. A lényeg, hogy kinyomtattuk. Állóban és fekvőben is pont ugyan akkora volt a kép.
Ezzel szemben ma szinte az összes fotó csak online kerül megosztásra a közösségi oldalakon. Figyeljük meg, hogyan is néznek ki ezek az oldalak.
Teljesen mindegy, hogy milyen eszközön nézed, egy hosszú, keskeny csíkban jelenik meg a tartalom, ahol görgetni lehet a végtelenségig. Nézd meg, hogy néz ki egymás mellett egy álló és egy fekvő tájolású fotó.
Az álló képek akár kétszer akkora felületet foglalnak el a képernyőn. Ezzel a részletek sokkal nagyobbak lesznek. Egyszerűen jobb ránézni egy ilyen képre.
Ez néhányak szerint átok, szerintem ajándék. Nehezebb ugyan tájakat „portré”-ban fotózni, de pont ezért van az, hogy sokkal könnyebb egyedi, különleges képet csinálni egy helyről, amit már millióan lefotóztak. minél nehezebb valami, annál könnyebb kiemelkedni a tömegből. Ha megnézitek nemzetközi szinten a profi tájfotósok már igen nagy számban álló képeket csinálnak.
A régi motorosból sokan még ragaszkodnak a 16:9 képarányú landscape tájolású képekhez. Szinte minden alakalommal, amikor álló képet posztolok jön minimum egy komment valahol, hogy: „Milyen kár, hogy állóban fotóztam. Jobb lenne sokkal fekvőben. Ez olyan, mint a Microsoft Windows szerintem. Az új mindig rossz, a régit szeretjük. Lassan mindenki áttér az újra. Majd megjelenik egy mégújabb, ami persze rossz, de a régit szeretjük. Vannak, akik nem szeretik a változást. Ez van. Viszont az él túl (lesz sikeres), aki gyorsabban alkalmazkodik a változásokhoz.
Sok esetben elkerülhetetlen, hogy fekvő képet csináljunk persze. Ha nem találok valami érdekes előteret, vagy csak sokkal jobb fekvőben a téma, én is úgy fotózom meg. Az Instagram-on erre van nagyon jó megoldás már. Ha fekvő képünket kettő, vagy több 4:5-ös méretarányú álló képre daraboljuk, akkor egy nagyon hangulatos lapozható posztot készíthetünk, ami még jobban is fog teljesíteni. Több lesz az interakció a képen és több időt fognak eltölteni a képpel, amit pedig az Instagram algoritmusa több megjelenéssel jutalmaz.
